Honvágyam lett. Oda vágytam, minden egyes kép után. Tízen valamennyi év alatt ritkán fordult elő hogy őszintén haza vágytam. Csak akkor vágytam haza igazából amikor teljesen rosszul éreztem magam, a helyzetekben, és úgy éreztem, hogy inkább haza kell menni, mert most ebben a pillanatban itt és ebben a helyzetben nem érzem jól magam. Nem haza vágytam, hanem az "el innen"-t kívántam, tök mindegy hova mennék: otthon biztosan még rosszabban éreztem volna magam, de elkerültem volna az itteni problémákat.
A honvágy jó rövid érzés volt. Egy pillanat. Addig tartott amíg gondolkoztam azon, hogy eddig miért is nem volt honvágyam? Különös dolog volt a képekkel. Hiányoltam valamit a képeken. Az emberek. Nem volt egy lélek sem. Turista sem. Minden kép az építészetet, természetet és hagyományokat mutatott. Embert nem. És ezért nem vágytam soha igazából haza. A képekkel ellentétben, otthon, emberek voltak. Nem szerettem ott élni az emberek miatt.
Minden ember akit nem ismerem jó ember. Nem ítélkezem. Otthon nem ítélkeztem az emberekkel akikkel találkoztam, amíg nem ismertem meg őket. Minden alkalommal naiv voltam. Mindig szívtam utána.
Természetesen jó emberek is vannak otthon. Sok ismerősömet szeretem. De sok mindenki nem. És ez az érzés már terjeszkedik az egész populációra.
Az után érkeztem ide, nyári szünetre haza szoktam utazni. Évente. Az ide érkezésem előtt, már nem bírtam otthon lenni. Nem bírtam az embereket. Nem bírtam a viselkedésük. A gondolkodásuk. A mindenük. Az után, minden egyes nyáron, még kevésbé bírtam őket. A nyár stresszes kezdett lenni.
Persze mindezen felül, elromlott a viszonyom anyámmal. És azokkal akiket szerettem is. De ez más tészta. De ezek is jobban fokozták a megvetés.
Előbb utóbb abba hagytam a haza utazást.
Nincs honvágy. Szeretem az országom. Főleg üresen.
Tovább nézegettem a képeket. Persze kevesebb lelkesedéssel. De továbbra is szerettem amit láttam.
A hirtelen érzelmek után, egy másik érzés jött rám. Olyan még nem volt eddig, de máig is tart. Düh.
Húsz év alatt, jó ritkán találkoztam ilyen tájakkal. Jó ritkán láttam ekkora szépségeket. Jó ritkán voltam azokon a helyeken. De miért is? Kérdeztem magamtól. A szüleim hova is vettek minket? Mit mutattak nekünk? Egy jó keveset. Annyira keveset foglalkoztak az ország kultúra és a nép kultúra megtanításunkkal, hogy ez lett belőlünk? Csak a válás járt az eszükben, a személyes élet újra kezdés és a gyerekek mentes napokról szólt az életük velünk? Hogyan felejtették el, hogy minket is kellene megtanítani pár dolgot?
A szüleink jól neveltek minket. Ez nem kérdés. Vagyis inkább jól neveltünk magunkat. Sok dolgot köszönhetünk nekik. De sok mindent nem mutattak, nem meséltek és nem magyaráztak. Rólunk, a kultúránkról, a múltunkról és a hagyományainkról. Lehet, hogy ők sem érdekelték azokat. Lehet, hogy ezek a dolgok bennük sem voltak. És ők is hiányolták. Bár bennünk sem voltak meg. És tudom, hogy sok minden a saját kultúrámról elutasítottam, vagyis nem voltam hajlandó megtanulni ezeket a dolgokat amik nem is tartoztak hozzánk: miért más népnek a kultúrát megismerni és lehanyagolni sajátunkat?
Ez most mind hiányzik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.